Lélekrabló

Sziasztok! ^.^
Jó rég írtunk már bármit is... Nos, elkezdődött az iskola, sajnos már nincsen annyi szabadidőm/időnk, mint régebben... >.< Bízom, benne, hogy megértitek.~ Igazából több dolog is tervbe van véve, de még csak tervben van... :"D
De addig, amíg el nem kezdjük megvalósítani ezeket a dolgokat, hoztam nektek egy pár hónapja írt kis novellát. :) A történet egy versenyre készült, ahol második helyet értem le vele. :) Remélem tetszeni fog, véleményeknek örülnék. :) ^.^

Cím: Lélekrabló
Szereplők: Kim JinWoo (WINNER), Kim JiSoo (YG trainee), Ren (Nu'est)
Műfaj: történelmi/fantasy
Figyelmeztetés: szereplők halála
A történetről: A történet a II. világháború idején játszódik. JiSoo és JinWoo épp nászéjszakájukat töltik, mikor rájuk törnek a japán katonák, és elviszik JinWoot. A lány megesküszik, hogy bárm áron megtalálja őt.
 E/3-ben játszódik
Jó olvasást kívánok mindenkinek! ^^

1941. december 7.

Japán megtámadta, s megsemmisített az USA Pearl Harboron állomásozó légierejét. Mint cserkésző vadász a gyanútlan dúvadra, vetette rá magát a szigetország a mit sem sejtő amerikaiakra. Repülőik a véletlen szárnyain szálltak, s a balszerencse és a pusztulás botja kopogtatott az Egyesült Államok ajtaján; a japán gépekre azt hittek, hazai repülők érkeztek, így a kamikaze pilóták a földdel tették egyenlővé a bázist.

Az emberek napjaiból eltűntek az utolsó önfeledt mosolyok és a szívekben gyökeret vert a rémület, hogy aztán tüskés indáival befonja azokat; a fegyverek ropogására lejtett táncot a halál, a boldogság és biztonság romjain. 

A háború világméretűvé szélesedett.

A Koreai-félsziget már a Nagy háború óta a Felkelő nap országának gyarmata. A félszigeten belül harcok dúltak az orosz kommunisták, s japán megszállók között. Az egykori Remete Királyság elvesztette függetlenségét, s Nippon alárendeltjévé vált.

***

Korea déli részén, a híres-neves kikötővárostól, Busantól nem messze állt egy kis falucska. A községben még béke honolt, s bár a japán helyerőség járt már arra, és ugyanúgy megkövetelte az adókat a helybéliektől, mint mindenki mástól is, a háború szele nem érte el az otthonos házakat, és nem rajzolt mély barázdákat a boldog, nevető arcokra. Tavasz elején jártak; sok dolguk volt, melyben még a hozzájuk homályosan elérő harcok zaja sem akadályozhatta őket.

JiSoo háza előtt állt, haját fésülgette. Előtte az utcán gyerekek rohangásztak, s egy nő vizet hozott. Vállai meghajlottak a súly alatt, mégis mosolyogva vitte tovább terhét, egy csöpp pihenő nélkül. A lány arca vidáman ragyogott – hiszen semmi oka nem volt szomorúnak lenni. Piros szalagjával összefogta rakoncátlan tincseit, s dúdolgatva vőlegénye keresésére indult.

Útközben, amerre elhaladt, oda-odaköszöntek neki az emberek, majd visszatértek előzetes elfoglaltságukhoz. JiSoo vigyorogva emelte intésre a kezét, majd átvett egy köteg rőzsét egy idősödő asszonytól, aki hálás tekintettel nézett rá. A lány lelkét átjárta a melegség, és a tökéletesség telítő egyvelege. Hiszen hamarosan megházasodik!

Bár szülei nem támogatták a frigyet, a mindig önfejű, ámde melegszívű JiSoo határozottan kitartott kiszemeltje mellett, annak minden hiányossága ellenére. Szerette vőlegényét, és bármit megtett volna – még akkor is, ha ezt senki sem nézi jó szemmel.

Lassan kiért a házak közül. Faluja mellett egy hatalmas rét terült el, amit néhány ambiciózus fiatal leszállópályának használt - köztük szerelmével. A lány kissé megemelte szoknyája alját, ahogy a harmatos fűre lépett. Pehelykönnyű súlya alatt a fűszálak alig-alig hajlottak meg, s egyből vissza is egyenesedtek, ahogy tovasuhant. JiSoo ekkor meglátott egy barna foltot a hullámzó zöld tenger közepén.

Ahogy közelebb ment, rájött, hogy egy földön vergődő madár az. A kis állatka beakadt egy pókhálóba, s bárhogy is próbálkozott, nem tudott kiszabadulni a ragacsos hálóból. A lány közelebb lépett hozzá, s óvatosan kezébe vette az aprócska testet, megmentve a csapdából, melybe szerencsétlen belerepült.

-        Szabad vagy! – suttogta, miközben ujjbegyeivel megsimogatta az apró fejecskét.

A kismadárból boldog trillák törtek elő, mintha köszönetet mondana megmentőjének, s feltépve a mezőre boruló csönd pecsétjét, énekelve szállt tovább. JiSoo elrévedő tekintettel pillantott az elrepülő tollas után. A védtelen állatról kiszemeltje jutott eszébe, így megrázta fejét, és folytatta útját.

SeungHyun elgondolkozva szemlélte barátját, aki még valamit matatott a gépekkel. Egy csattanás, fojtott szitkozódás és „jól vagyok” kiáltás után nem bírta ki, hogy föl ne kuncogjon. Így figyelte tovább az szorgalmasan ügyködő fiút, kinek torkából diadalittas kiáltás szállt fel.

Egy olajos kendőt vállára csapva, lassan SeungHyun mellé gurult. Pilótaszemüvegét feltolta homlokára, így haja olyan hatást keltett, mintha egy sündisznó költözött volna bele. Arcát koszfoltok piszkították, de még így is elragadónak találta volna bárki. A fiú lenézett tolószékben ülő barátjára, aki nehéz vashorgonyként lógó lábaira fittyet hányva boldogan élt.

-        Most már jónak kell lennie! Hé, hyung figyelsz te rám? – csattant fel dühösen a fiatalabb, ahogy észrevette társa kifejezéstelen tekintetét.

-        Persze, JinWoo-yah, figyelek! – simogatta meg a fejét SeungHyun, de valójában még mindig gondolatainak sűrűjéből igyekezett kikeveredni, így nehezen hatolt el tudatáig, amit a másik mondott neki.

Ahogy barátját kémlelte, egy angyal jutott a fiú eszébe. Igen, JinWoo határozottan olyan volt. Mint egy szárnyszegett angyal, ki elfelejtett repülni, így a földre zuhant. Ám most újra csábítja a magasság, és a kék égen derűsen, békésen úszó felhőpamacsok.

JinWoo-ban virágzott a jóság és kedvesség. A falusiaknak ő jelképezte a feddhetetlenséget, s állhatatosságot; ahogy a romlott világ visszatükröződött nagy szemeiben, ártatlan tekintetében, valahogy minden szebbnek tűnt – kedves mosolya bearanyozta a legsötétebb pillanatokat is, s hálás, vidám természete pezsgést, jókedvet lehelt a becsömörlő emberek mindennapjaiba. Valóban egy angyalbőrbe bújt ember volt.

-        Megint nem figyeltél hyung… - motyogta csöndesen a fiatalabb.

-        Bocsánat JinWoo-yah! Esküszöm, soha többé nem fordul elő! – felelte mosolyogva SeungHyun. – Jó volt a mai kör, nem?

-        De igen. Ha ott fönt vagyok, úgy érzem, nagyobb vagyok világnál is. És elfeledhetem ezt – mutatott kissé kedvtelen ábrázattal tolószékére, s hasznavehetetlen lábaira.

A fiú nem érezte büntetésnek, hogy neki nem adatott meg a járás képessége. Elhalt végtagokkal jött világra, így sosem tapasztalhatta, milyen, ha sétál, szalad, vagy csupán jókedvűen álldogál egy kicsit.

Mégsem tudott megszabadulni nyomoréksága árnyaitól; nap mint nap, újabb és újabb emberek emlékeztették rá, mikor ránéztek szánalommal telt szemeikkel. Néha már-már annyira bántotta a dolog, hogy el akart menekülni – és ilyenkor ezt meg is tette. A repülés nyújtotta élvezetek hajszolásába kezdett, ha valami felzaklatta; örömöt okozott neki, vagy megingatta az instabil alapokat, melyeken érzései nyugodtak.

Mikor a kék eget szelte, mindenhatóvá vált. Propellerje könnyűszerrel hatolt át a felhőkön, megzavarva a fehér gomolyagok összejövetelét – pásztorként terelte a nyugodtan legelésző bárányfelhők nyájait. Nem tudott volna megválni repülőgépétől soha.

 Gondolataiból egy édes hang rángatta ki.

-        JinWoo-yah! SeungHyun-sshi! – kiáltozott nekik JiSoo a tisztás széléről. Kezét nagy ívben meglengette feje fölött, ezzel köszöntve a pilótákat. – Végeztetek?

-        Szia JiSoo! Igen, ma már nem szállunk föl többször – válaszolt SeungHyun mosolyogva, miközben elpakolta a saját maga számára előírt biztonsági felszerelésként szolgáló szemüveget, és bőrsapkát. – Van már ebéd? Farkaséhes vagyok!

-        Néha másra is gondolhatnál a hasadon kívül! – tréfálkozott a lány játékosan, miközben hozzájuk sietett. – Lassan olyan sörhasat növesztesz, mint a japán katonák!

Nagy lendülettel ült bele JinWoo ölébe, és puhán megpuszilta a fiút. Nem tudta, hogy fogja kibírni az esküvőjükig! Hiszen, olyan… hihetetlen párja van!

-        Édesanyád már keresett – suttogta szerelmének. – Felajánlottam neki, hogy megkereslek titeket!

-        Kedves tőled.

-        Szerintem más is lapult ott, puszta kedvességen kívül! – nézett rájuk SeungHyun, pajzán vigyorral arcán.

JiSoo válaszul felpattant JinWoo öléből, és a másik fiú kergetésébe kezdett. A fiatalabb csak nézte párját és barátját, ahogy kacagva üldözik egymást. Hol SeungHyun futott a lány elől, hol fordítva. JinWoo arcán széles mosoly terült szét. Elégedett volt. Nyomoréksága ide, vagy oda, boldognak érezte magát.

-        JiSoo!

-        Hm? – torpant meg a megszólított egy pillanatra.

-        Hozzuk előrébb az esküvőt… - lehelte JinWoo nyugodtan.

***

A nap utolsó sugara is eltűnt, s az éjszaka száz csillagának fénye vonta be a tájat ezüst ragyogásával. A falu, s körötte a rét már aludt; elhallgattak a madarak, és egymás után hunyt ki a világosság a házakban - csupán csak a tücskök ciripeltek. A sötétség oltalmazóan terült a vidékre.

Az éjjel bársonyos csendjét lovak dobogása, és autók motora szakította szét. Egymás után gyúlt fény a falusiak lakhelyén. Az ablakokból ijedt szempárok figyelték az érkezőket, s remegő kezek húzták össze a függönyöket.

A tücskök elhallgattak.

JinWoo boldogan vonta izzadt testéhez szerelmét, és a lány még boldogabban simult a fiúhoz. Halk légzésük töltötte be a szobát, meghitt érzésbe ringatva a friss házasokat, kik a mai napon egymáséhoz láncolták életüket.

-        Szeretlek… - suttogta JinWoo lágyan, szeretettel telt hangon.

-        Én is téged – válaszolt a lány szintén halkan, míg beledörgölőzött párja mellkasába.

A fiú válaszul csak puhán homlokon csókolta, majd magukra húzta a takarót. Elmerültek egymás illatában, s szemükre lassan álmot szőtt a fáradtság, kimerültség és mérhetetlen boldogság. Szinte egyszerre szenderedtek el, és egyszerre vették a levegőt… még szívük is azonos ritmusra dobbant.

Ekkor kicsapódott az ajtó, és hideg fuvallat cirógatta meg az alvók arcát. Petróleumlámpák fénye hatolt be a szerény szoba jótékony sötétjébe, felébresztve a párt. JinWoo értetlenül megdörzsölte a szemét. Nem tudta eltalálni, mi történhetett, kik háborgatják őket még ilyenkor. Ahogy meglátta a hívatlan látogatókat, arcára kiült a félelem. Nagy nehezen feltámaszkodott két könyökére, és úgy szemlélte hunyorogva a belépő katonákat.  

A hirtelen zajra JiSoo is nyomban felkelt. Tágra nyílt szemekkel bámulta az idegen férfiakat, akik hirtelen megjelenésükkel felborították a vágyakkal, ábrándokkal és szoros, mély érzelmekkel átszőtt estéjüket.

Az egyik férfi előrelépett. Kemény arca nem mutatott érzelmeket, szeme hidegen csillant, és vonallá préselt ajkait szólásra nyitotta:

-        Kim JinWoo! Huszonkét éves, mozgássérült! Pilóta, különleges, „C” osztag! – darálta fojtott hangon, majd fejével intett, mire emberei átadtak egy papírtekercset a fiúnak.

-        Mi ez? – hajolt a papíros fölé JiSoo félelemmel vegyes kíváncsisággal.

-        Behívó… - suttogta JinWoo megtörten.

-        Ne! Még csak járni sem tud! Nem vihetik el! – tört ki a lány kétségbeesetten, amint átfutotta a néhány sort. A világ elfátyolosodott körülötte, sós könnyek folytak le arcán.

-        Gratulálok, barátom! Kamikazeként feláldozhatod az életedet a hazádért! – mondta sunyi mosollyal a parancsnok, és újabb jelzést adott le.

A többi fegyveres megragadta kétoldalt, és durván talpra cibálta a fiút. JiSoo karmolt, harapott, rúgott, de nem tehetett semmit. A japán katonák rezzenéstelen arccal ráncigálták tovább foglyukat, mintha észre sem vették volna a lány erőfeszítéseit.

 A fiatal feleség ekkor utolsó reményeként megragadta a kis asztalon álló lámpát, és fejbe vágta vele a kapitányt. A parancsnok dühösen fordult hátra. Eddig kifejezéstelen szemében megcsillant valami őrült vágy.

-        Ezt nem kellett volna – sziszegte fogai között.

Két egyenruhás lefogta a kapálózó lányt. Eközben a többiek kivezették a lakásból JinWoo-t, akinek szemeiben a félelem és a fájdalom bizonyítékaiként gyöngyként csillogtak a könnyek. Elkínzottan nézett hátra szerelmére, aki szintén kétségbeesve zokogott, vergődve a két izmos férfi karjaiban.

A lakásban maradtak lelökték JiSoo-t a matracra, és ridegen figyelték, ahogy a kapitányuk fölé mászott, s őrülten vigyorogva megtett minden tőle telhetőt.

Miután végzett, kiköpött. Nem sokon múlott, hogy a szenvedő, remegő lányt találja el. Fejével intett embereinek, hogy tegyenek, amit akarnak, ő pedig elhagyta a helyiséget. 

Hajnalodott. A felkelő nap arany csókot hintett JiSoo remegő kezére. A lányban még most is elevenen élt a perzselő érzés, és tisztán emlékezett a torkából előtörő sikolyokra. Teste még most is gyenge volt, így egy botra támaszkodott. Lábai szinte összerogytak alatta, és alfelét szétfeszítette a fájdalom. Bemocskolták őt. Elvették az ártatlanságát, beszennyezték lelkét, és ezt sosem moshatja le magáról…

Egy dombon állva kémlelte a tájat a japánok nyomait kutatva. Alatta az elnéptelenedett falu terült el – egy pillantásra se méltatta lakhelyét, ahol már csak idősek és nők maradtak. Kibontott hajában ernyedten csüggött megtépett piros szalagja. Nyakában ott himbálózott egy nyaklánc, amit még valamikor régen kapott JinWoo-tól.

-        Esküszöm, megtalállak, és megmentelek – suttogta elszántan.

Majd göcsörtös botjára támaszkodva elindult a poros országúton, és alakja hamarosan beleveszett a messzeségbe.

***

JiSoo fáradtan rogyott le egy farönkre – útja során egy sűrű erdő apró tisztására keveredett. Útitársaként szolgáló botját óvatosan fektette lábai elé, majd már-már rutinból nyúlt nyaklánca után. Lágyan zárta össze markát a lánc körül, mintha egy védtelen csecsemőt dajkálna. Csuklójára átkötött piros, megviselt szalagja jóleősen csiklandozta állát.

Nagyot sóhajtva vette elő a tarisznyát, amelyet a legutolsó faluból hozott magával – útja során több, sajátjához hasonló községen haladt át, ahol a megtört, reményvesztett nők örömmel osztották meg vele földi javaikat. A zsákból elővett egy kis kenyeret és távolba révedő tekintettel falatozni kezdett; úgy tűnt, mintha csak megszokásból emelné szájához az ételt, és pontosan beállított gépként rágná meg azt.

Miután megette elemózsiáját, utoljára megsimította ékszerét, majd botját felemelve a földről, tovább indult. Alig tette meg az első lépést, amikor feltámadt a szellő. A lány hálásan sóhajtott a friss, hűsítő levegőért, ám az egyre csak erősödött és pár pillanat múlva már egy szélvihar közepén állt.

A levelek panaszosan sikoltottak, az ágak fájdalmasan reccsentek, a földre hullott növények felkavarodtak. JiSoo karjával próbálta védeni arcát, bár nem volt képes elfordulni a látványtól.

Az ég elsötétült, s egy villám cikázott rajta végig, egyenesen az apró tisztás végébe csapva; a következő percben egy férfi nézett farkasszemet vele, nem törődve a körülötte füstölgő földdel. A lány hátralépett egyet, miközben végignézett az emberen.

Soha nem látott még ilyesmit. A szürke nadrág, fekete öltöny, nyakkendő s köpeny, valamint a nagy karimás kalap mind furcsa és idegen volt számára. Megdermedve bámulta az idegent, miközben az öltönyét leporolva, felé indult. Világos szőke, már-már fehér haja vastag tincsekben lógott kalapja elől, bekeretezve fiatalnak tűnő, markáns arcát. Tekintetében valami vad, állatias tükröződött, miközben mosolyra húzta ajkait, kivillantva kissé hegyes fogait. Mély, sötét szemeibe nézve, JiSoo mintha egy szakadékba esett volna – úgy érezte, zuhan előre a semmibe, és körülöleli őt a puha, végtelen feketeség és csönd. Csak arra eszmélt, amikor a különös férfi letérdelve elé, kezet csókolt neki.

Ahogy elszakadt a lebilincselő szempártól, szinte hallani vélte, ahogy ereiben újult erővel kezd zubogni vére, s szíve ismét vad ütemben ver - a zuhanás az ismeretlen, feneketlennek tűnő veremben véget ért, és újra látta a fényt, újra hallotta a zihálásának hangját; ismét önmaga ura volt, ismét élt.

-        K-k-ki maga? – kérdezte félve, halkan dadogva.

-        Megannyi nevem van – válaszolta elgondolkodva a férfi. – Szólítanak Lidércnek, Gonosznak, Alkukötőnek, Lélekrablónak, Lélekfalónak, Farkasembernek... Jómagam a Ren nevet kedvelem. – Bemutatkozását követően lekapta kalapját, ezzel szabadjára engedve rakoncátlan fürtjeit, és könnyed mozdulattal meghajolt.

JiSoo máskor már régen elnevette volna magát; nem hitt az ilyen mendemondákban, és mindig elviccelte a dolgot, ha ilyesmi szóba került. Azonban a különös idegen komoly tekintete, és belépőjét megelőző furcsa események megingatták, majd összedöntötték a lány eddig szilárd pallérjain álló nézeteit.

-        Mit akar tőlem? – éles hangja ezúttal ostorcsapásként hasított, ahogy tovább tudakolózott.

-        Nem gondolod, hogy illendő lenne először neked is bemutatkoznod? – Ahogy látta elképedt arcát, s szégyellős pillantásait, Ren diszkréten felkuncogott. – Bár teljesen szükségtelen, a jó modor megkövetelné, nemdebár, Kim JiSoo?

-        Honnan…

-        Honnan tudom a nevedet? Mindent tudok rólad. Tudom, hogy elvesztetted a férjedet, és most őt keresed. Segíteni akarok neked, JiSoo. Van egy ajánlatom számodra! – villantotta ki ismét fogait, melyek kissé megijesztették a lányt. – Érdekel?

JiSoo nagyot nyelt, miközben gondolatai egymást követték. Bármit megtenne JinWoo-ért, de ez az alak veszedelmesnek és körmönfontnak tűnt. De JinWoo…

-        Hallgatom – bólintott kimérten egy kis tétovázás után.

-        Segíthetek neked. Adhatok neked erőt, gyorsaságot, fondorlatosságot. Csak így van esélyed megmenteni őt!

-        És mit két cserébe? – az Alkukötő szeme ravaszul csillant a szavak hallatán.

-        Hidd el, igazán nem nagy ár a férjedért… - lassan a lányhoz lépdelt, és megsimította arcát, mire őt megremegett. – Nem kérek mást, csupán – kezeit óvatosan végigvezette a nyak vonalán, miközben megnyalta száját – a lelkedet! – bökött JiSoo mellkasa fölé, aki megriadva a hirtelen impulzustól hátralépett.

-        Ha… ha magának adom lelkemet, képes leszek megmenteni JinWoo-t? – nézett a férfira kétségbeesett szemekkel.

-        Megadhatom hozzá a képességeket, hogy aztán mihez kezdesz vele, az már rajtad múlik! – rántotta fel vállát. Mozdulatát köpenyének intenzív hullámzása követte. – Nos, mit mondasz? Áll az alku?

-        Én…

-        Nincs sok időm, úgyhogy gyorsan dönts! – vetette oda neki Ren, mialatt körmei tanulmányozásába kezdett.

JiSoo kétségbeesetten próbált kiskaput találni miközben megjelent lelki szemei előtt JinWoo mosolygó arca – szerette őt, de vajon nem túl nagy ár érte a saját lelke? A válasz egyértelmű volt.

-        Rendben van. Áll az alku! – húzta ki magát, eltökélten állva a Lélekfaló tekintetét.

-        Öröm veled üzletelni, Kim JiSoo! – nevetett fel a Lidérc.

A lány egyet pislogott, s előtte állt a férfi, megragadva csuklóját. Ahol Ren ujjai érintették, bőre feketévé vált, és égető fájdalmat terjesztett magából. Miután a férfi elengedte őt, JiSoo eltorzult arccal kapta maga elé kezét, és könnyes szemekkel figyelte, ahogy a sötét foltok, a papírt beterítő, szétfolyó tintaként lepik el alkarját, mígnem a kusza vonalak egy vonyító farkas fejévé álltak össze.

Ekkor feltámadt a szél. Megbarnult faleveleket és hulló cseresznyevirágokat sodort felé, melyek körbevették, és körülötte örvényelve elrejtették a kíváncsi szemek elől. Ren kalapját fejébe húzva, magában mosolyogott – pontosan tudta, mi fog történni.

Egy sikoly szállt az ég felé.

A levelek örvénylése egyre lassult, mígnem az összes a földre hullott.

Egy morgás szállt az ég felé.

JiSoo helyén már nem állt más, csupán egy nagy, ezüst színű farkas, cseresznyevirágokkal bundájában, s egy nyaklánccal a nyakában. Mély, szemrehányó szemeit a felé közeledő Lélekrablóra szegezte.

-        Erős lettél, gyors és félelmetes. Ezt akartad, nem? Ne nézz így rám, a végén még bűntudatom lesz! – hangos, gúnyos kacaja betöltötte a levegőt. – Az alku az alku. Én teljesítettem a rám eső felét. Mostantól minden rajtad múlik. Hamarosan visszaváltozol emberré, és mostantól de irányítod az alakváltást. A benned élő állat előbb-utóbb átveszi az irányítást, és akkor a lelked az enyém lesz. Ahogy megállapodtunk!

Ren incselkedve kacsintott az állatra, majd színpadiasan megfordult, és elindult. Léptei puhák és ruganyosak voltak, mintha nem is a keményerdei talajon járna. Újabb lépésre emelt lábát – ahogy cipőtalpa a földhöz ért, a Lélekrabló eltűnt.

A farkas megrázkódott, és felvonított; változni kezdett. Mancsai eltűntek, s emberi végtagok nőttek a helyükön, arca átalakult – visszatért önmagához; ismét ember lett. Szakadt ruhája félrecsúszott, kócos haja vállaira omlott. Nyaklánca lógott csak gondtalanul, mintha mi sem történt volna. JiSoo zokogva szorította meg az ékszert, miközben összegörnyedt a fák lombja alatt.

***

Az asztalra helyezett petróleumlámpa sercegő fénye remegő szélű fénykörbe vonta a két játszó katonát. Belemélyedtek az előttük fekvő shogi táblájába, beszélgetésük halk moraja beleveszett az éjszakába, így észre sem vették, ahogy a fénygyűrű szélén árnyékként mozogva elfut valami nagy, sötét.

Elvégre, minek is törődtek volna vele? A repülőgépeket hosszú szögesdrót védte, melytől egy ember megijedne – egy állat pedig mégis milyen károkat tehet a gépekben? Bár az éjjeli őrjáratot legtöbbször elátkoztak, mégis örültek neki, hogy csak a repülőteret kell védeniük, ráadásul egy gyarmaton. Könnyelműek voltak, és már azt a gondolatot is abszurdnak tartották, hogy az ő felügyeletük alatt bármi is történjék. Gyakran ültek ki egy-egy épület mellé, és apró, hordozható asztalokon hazai játékokkal mulatták idejüket, különösen így, nyár elején.

Az egyik férfi homlokráncolva hajolt a tábla fölé. Nyakán lassan végigcsorogtak az izzadságcseppek, ahogy rájött; vesztésre áll. Mindvégig társa irányította a játékot, s neki esélye sem volt a győzelemre. Dühösen nézett fel a másikra, s már szólásra nyitotta a száját; ajkai már formálták az első betűket. „Nem hiszem el! Biztosan csaltál” – akarta mondani, de torkára fagytak a szavak. Egy elmosódott, morgó szürke folt repült barátja felé, aki rémülten kapta fejét a fenyegető hangok irányába.

Éles tépőfogakon csillant a petróleumlámpa fénye, karmok vájtak a húsba, vér fröccsent a társasjátékra, halálkiáltás harsant.

A katona reszketve bámulta az átharapott torkú, élettelen testet és a fölötte vicsorgó farkast. Pofájáról vastag csíkokban csorgott a vörös vér, ahogy kivillantotta fogsorát. Inas teste megfeszült; ugrásra készült. A rémült férfi esetlenül tapogatta ruháját de mindhiába; fegyverét pár méterrel odébb a hangár falának támasztotta.

Az állat elrugaszkodott, s ledöntötte a katonát a székről. Nagy szemeiben visszatükröződött a japán rémült ábrázata, ahogy a vicsorgó ragadozó vérrel elegyedett nyála nyakába folyt. A szürke bundában valami csillant; egy nyaklánc feszült az ordas izmos nyaka körül.

A farkas ekkor megrázta magát; átalakult. Mikor a férfi kinyitotta rettenetében behunyt szemeit, már egy gyönyörű lány térdelt fölötte, egy kést szorítva torkához.

-        Hol vannak? – A lágy, mégis kemény hang egyszerre nyugtatta és félelembe ringatta a földön fekvőt.

-        K-k-kik? – értetlenkedett.

-        A pilóták. Tavasz elején hozták őket.

-        Nemrég indultak. Befejezték a kiképzést, és bevetésre vitték őket. – Hangja már nem remegett, lelke megkönnyebbült; hiszen ez csak egy lány, aki csak válaszokra vágyik, és nem az ő életét akarja elvenni.

-        Volt köztük egy Kim JinWoo nevű, tolószékes fiú?

-        Kim JinWoo. Igen volt, hát persze, hogy volt! Hogyne emlékeznek Kim JinWoo-ra! Messze az egyik legtehetségesebb ember, akivel valaha találkoztam! Ha nem sorolják be kamikazének, sokra vihette volna a légi erőben!

-        És már elmentek… - a lány egy pillanatra elmerengett, s arcára olyan bánat és fájdalom ült ki, hogy még a katona szíve is elszorult annak láttán.

-        Igen, elmentek – sziszegve mondta ki utolsónak hitt szavait; a rajta térdeplő alak döfésre emelte tőrét.

A szúrás azonban elmaradt – a támadó felállt. A férfi mellkasából felszabadult sóhaj szökött ki, megmenekült az élete.

A lány megvetéssel nézett rajta végig. Megforgatta ujjai között fegyverét, és visszafordulva harcos szívébe vágta. Szemei fennakadtak, csodálkozva meredt a szívéből kiálló markolatra, és a köré fonódó karcsú, vékony ujjakra.

JiSoo sírva nyomta a pengét egyre mélyebbre és mélyebbre a halott mellkasába. Nem érdekelte, hogy ő már nem lélegzik – ki akarta tölteni dühét, fájdalmát. Könnyei lehulltak a katonai egyenruhán egyre terebélyesedő vérfoltra.

JinWoo elment. Végre, több hangár után, az ország másik végén, de megtalálta őt, s erre már nincs itt senki. Könnycseppjei apró ösvényeket mostak vértől maszatos arcára.

Elvesztette. Nem fogja már megmenteni; kifutott az időből és a lehetőségekből. A sós cseppek lassan gördültek állára, és ragyogó kristályként hulltak alá nyakláncára.

A fiú meg fog halni. Megszűnik létezni – nem látja már soha többé. Nem mosolyog rá többször, nem szól hozzá édes, becéző szavakkal, nem mesél többször heves beleéléssel (amit a lány mindig csodált, s tisztelt, és szeretettel hallgatott) repülés iránti szenvedélyéről. Nem mondja többé, hogy köszönöm, vagy szívesen, nem deríti fel búskomor emberek napjait egy-egy szívből jövő mosollyal, nem emeli kezét üdvözlésre többször, nem viccelődik.

JiSoo tudta, hogy ez elkerülhetetlen, nem tehet már ellene semmit, bárhogy is próbálkozik. Ideje feladnia, s ő feladta.

Feladott mindent.

Feladta az életét, ahogy ott hevert sírva, a megölt katona tetemén, göcsörtösen szorongatva nyakékét és tőrét.

***

„C” osztály. A híres „C” osztály. A különleges „C” osztály. A híres „C” osztály. A nagyrabecsült „C” osztály. A híres „C” osztály. A magasztos „C” osztály. A híres „C” osztály. A tisztelt „C” osztály. A híres „C” osztály. Az irigyelt „C” osztály. A hírhedt „C” osztály.

Mindenki tudta, mit jelent az elismert „C” osztály pilótájának lenni. A Japánért, a hazáért való önfeláldozást becsületből, hazaszeretetből. „Még mit nem!” – gondolta magában JinWoo, miközben tolószékében tisztelegve hallgatta kapitányát. – „Inkább kényszerített öngyilkosság, mint önfeláldozás.”

Sajgott a keze, arcizmai újra és újra grimaszba rándultak, mialatt parancsnoka lelkesítette őket. Mégis hogyan lehetne lelkesíteni egy halálba induló osztagot? Sehogy. Az öreg mégis beszélt. A fiú szeme ide-oda vándorolt társain, kiknek összeszorított szája, fájdalommal megtelt szeme, érzelemmentessé vált arca mögött egy síró kisfiú rejtőzött, aki még mindig reménykedik benne, hogy ez csupán egy rossz álom.

Az idős férfi elhallgatott, a kezek lehulltak a testek elernyedtek, csak az arcok maradtak komorak. Egy katona mögé lépett, és elkezdte gépe felé tolni. Szerette a járművet – sokkal felszereltebb és jobb volt, mint az otthoni. Sokat megéltek már együtt, még nevet is ő adhatott neki – ami természetesen JiSoo lett.

Alacsonyan szállt. Tökéletesen látta a célpontot; a vízen lassan ringatózó csatahajót nem lehetetett elhibázni. Az övé volt a közép rész.

Lehunyta szemét, és megjelent előtte JiSoo arca. Ahogy a lány csücsörít, bohóckodik. Önkéntelenül is elmosolyodott. Szerencsésnek gondolta magát, hogy ilyen csodálatos felesége lehetetett – noha csak pár órányit voltak együtt. .

Meghúzta a botkormányt; zuhanórepülésbe kezdett, egyenesen a cirkáló törzse felé.

Úgy érezte, akármit megtenne, hogy ismét láthassa őt. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha most megrántaná még egyszer a kormányt, egyenesbe hozná a gépet, és elrepülne innen messzire, egyenesen asszonyához. Együtt szöknének el, és boldogan élnék hátralévő életüket.

Igen, ezt kéne tennie. Ezt kell tennie. Legbelül tudta, hogy csak egy ábránd, bolond képzelgés, mégis a botkormányért nyúlt, ám ekkor már késő volt.

Már túl közel ért a hajóhoz, nem kerülhette el az ütközést. Csak megtörten, mégis elfogadóan bámulta a közeledő lemezeket, miközben felidézte életét. Minden apró képkocka megjelent szeme előtt, melyeket eddigre vékony fátyol borított. S legszebben azok a pillanatok ragyogtak, melyeket szerelmével élt át.

Valahol mélyen még örült is neki, hogy így halhat meg; repülés közben, JiSoo-ra gondolva. A gép orra hatalmas erővel tört be a hajó falába – innentől nem volt menekvése.

JinWoo gépének robbanása után lángok csaptak elő, s mintha csak egy második kémény lenne, sűrű füstoszlop szállt fel.

***

 1945. szeptember 2.

A háború véget ért. Abbamaradtak az öldöklések, bombázások, s a fegyverek sem ropogtak többé.

A vidámság, a boldogság visszaröppent a kéményeken át a házakba, ott égett a kandallókban ropogó tűzben, s gondtalan mosolyokat rajzolt az arcokra. Bár az emberek nyomorogtak, és kimerültek, legalább az életüket nem kellett már félteni – és ez éppen elég volt, hogy felszabadultabbak lehessenek.

Elvonultak a harcok fellegei és sok éve először igazán sütött a nap.

***

JiSoo magához vette néhány szál virágból álló csokrát, s elindult. Léptei egy tömegsírhoz vitték, melyet a háborúban meghaltak emlékére emeltek.

Megkereste rajta volt férje nevét. Kim JinWoo… lassan, óvatosan végigsimított az egyszerű feliraton, mely mégis többet jelentett neki, mint néhány puszta véset egy darab kőben – többet, mint a saját lelke. A fiú mézédes csókja, mosolya, könnyel telt szemei; ezek voltak számára a legnagyobb kincsek.

Az özvegy arcán egy könnycsepp folyt végig. Heves széllökés söpört végig a falun.

-        Vége, igaz? – nézett fel az égre. – Itt az idő.

Sietősen vágott át a településen, mígnem az erdő széléhez ért. Zihálva támaszkodott egy fának. Tudta, hogy nem kerülheti el ezt a pillanatot. Megborzongott.

Újabb szélroham rázta meg a fákat, felkapva a földre hullott leveleket és szirmokat. A nő felé sodorta őket. Az elhalt növények kavalkádja körbeölelte testét, s sebesen pörgött ide-oda. JiSoo torkából hangos kiáltás szelte át a körülötte húzódó falat.

A szélmozgás elállt.

A levelek a földre estek.

Egy ezüst farkas ügetett szelíd tempóban a fák sűrűje felé.

Egy kislány ugrándozott játékosan az erdő széle felé. Mosolyogva hajolt le, hogy felszedjen pár levelet. Ekkor meglátott valamit. A puha talajban egy állat mancsnyomát vélte felfedezni. Nevetve próbálta bele tenyerét, mely majdnem tökéletesen beleillet.

Szeme sarkából valami furcsa, a környezetébe nem illő tárgyat vélt felfedezni maga előtt. Közelebb hajolt, így látta, hogy egy kopott nyaklánc hever ott. Boldogan vette föl, s elképedve szemlélte – nagyon tetszett neki az ékszer, egyből a nyakába is akasztotta, hogy megmutathassa szüleinek.

Nem is sejtette, hogy egy rendíthetetlen szerelem utolsó emléke lóg nyakában…

Remélem mindenkinek tetszett! :) Ha tetszett/nem tetszett, kérlek jelezzétek valahogyan! ^^
Ui.: Tudom, hogy a kamikaze-dolog önkéntes alapon ment, de bízom benne hogy elnézitek most ezt nekem, mert ez létfontosságú volt a történet szempontjából. :) Szíves megértésüket köszönjük. :"D

Flóra